Gáspár Máté / Jurányi Latte

Május 15-ig lehet pályázni a Tantermi Színházi Projektre, melynek kapcsán a szakmai zsűri egyik tagjával, Gáspár Mátéval beszélgettünk.

Magyar és francia szakon végeztél, rendszeresen írtál kritikákat, majd a Pesti Est Súgó programmagazinnak a főszerkesztője voltál – innen nézve éles váltásnak tűnik a produkciós- és ügyvezetői munkakör betöltése, az üzleti és gazdasági stratégiák megtervezése.

Igazából, egyik feladat hozta a másikat maga után. Azt már a gimnáziumban is biztosan tudtam, hogy színházzal szeretnék foglalkozni, sok évig diákszínjátszóztam, én magam is rendeztem előadást, illetve vezettem színjátszó csoportokat. Bölcsészként az írás is érdekelt, ezért jelentkeztem az akkor induló bárkás Hajónapló Műhelybe, ahol Nánay István és Bérczes László mentorálásával megtanulhattam recenziót írni. A Pesti Esthez barátaim révén kerültem, akik a ’90-es évek közepén elindították az ingyenes műsorújságot, és amikor felmerült bennük egy színházi különszám ötlete, megkerestek engem, mint színház-közeli ismerőst. Ebből lett a Súgó, ahol már elsősorban a szerkesztés volt a feladatom, illetve azt kellett kitalálnom, hogy miképpen lehet egy ingyenes kulturális magazint fenntartani. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy amikor Schilling Árpád keresett maga mellé egy embert, akinek segítségével megvalósíthatja a nagy álmát, az akkoriban induló Krétakör társulattá alakítását engem ajánlottak: az a hír járta rólam, hogy egyrészt szeretem és ismerem a színházat, másrészt értek ahhoz, hogyan lehet egy kulturális produktumot létrehozni és életben tartani. Természetesen Árpád első hívására igent mondtam, hiszen láttam az előadásait, és sokakkal együtt én is azt éreztem, hogy fontos dolog készülődik az alternatív színházi életben Krétakör címszó alatt. Végül közösen találtuk ki a Krétakör működésmódját, melynek tizenkét évig aktív részese voltam.

Úgy tudom, drámapedagógiát is tanultál.

Így van, én is elvégeztem a híres 120 órás, Marczibányi-teres, Kaposi-kurzust. Két dolog érdekelt mindig: a színház és a tanítás. Olyan ambícióm sosem volt, hogy nagy színházi rendező legyek, mindig is a fiatalokkal akartam színházat csinálni, ezért jártam Kaposi László drámapedagógia tanfolyamára is, illetve vezettem gimnáziumi műhelyt egykori iskolámban, a Trefortban. Aztán a Pesti Est, majd a Krétakör mellett már nem jutott időm és energiám a diákszínjátszó csoportomra, így abbahagytam.

Nem hiányzik?

Sokszor felmerül bennem, hogy valahogy folytatni kellene, de egyelőre nem találtam meg még ennek a keretét. Pár évvel ezelőtt részt vettem szakmai konzulensként a Káva Üzlet című színházi nevelési előadásában, amit nagyon élveztem.

Nagyon elrugaszkodott állítás lenne, ha azt mondanám, hogy a diákszínjátszós múltad, a drámapedagógiai végzettséged összeköthető azzal, hogy olyan ügyek – Krétakör, egyetemi oktatás, Open Society Foundations – mellett köteleződsz el, melyekkel valamiféleképpen társadalmi feladatot látsz el?

Jó kérdés, azt hiszem, igazad van, összefügg. Minden, ami a fiatalokkal és a jó értelemben vett neveléssel kapcsolatos, nagyon erősen az egyéni felelősségvállalásról szól. Szerintem bárki, aki általános és középiskolás fiatalok tanításával – legyen szó iskolai oktatásról vagy épp színházi nevelésről – foglalkozik, az azért csinálja, mert fontosnak tartja, hogy ez a fogékony korosztály olyan impulzusokat kapjon, melyektől megnő az önbizalma, fejlődik a kooperációs és kifejező képessége, tágul a fantáziája és nyitottabb, magabiztosabb felnőtté válik. Ezek a színházi és drámás játékokon keresztül különösen jól fejleszthetőek, és ha fiatalon elkezd ilyenben részt venni az ember, akkor kialakul benne egyfajta természetes figyelem a másikra, igény az együttműködésre és indíttatás az aktív fellépésre, amit összefoglalóan társadalmi felelősségérzetnek nevezhetünk – ahogy velem is történt.

2010-ben részt vettél a Füge Produkció Tantermi Pályázatának kiírásában, illetve elbírálásában. Mennyiben változott a kiírás a negyedik alkalommal?

Azt mondanám, hogy visszatérés történt a gyökerekhez. A pályázat ötlete Polgár Andrástól származik, aki a krétakörös hamlet.ws előadás láttán azt szerette volna, ha minél több magas színvonalú, osztálytermekbe kompromisszummentesen előadható produkció jusson el az elsősorban hátrányos helyzetű iskolákba. 2010 óta sok új irányzat és forma jelent meg a színházi nevelés területén, a pályázók által kínált produktumok is sokszínűvé váltak, így módosult, bővült maga a kiírás is. Most viszont András kérésére megpróbálunk visszatérni a kezdetekhez és megint a színházi komponensre fordítjuk az elsődleges figyelmet. Ez azért is különösen izgalmas, mert ma már sokkal jobban tudható, hogy mit is jelent az, hogy osztályterem színház, és ennek a speciális alműfajnak jobbnál-jobb megvalósulásaival találkozhatunk.

Annak idején, hogyan jött nektek a hamlet.ws ötlete?

2007-ben, amikor az előadás készült, nem tudtuk, hogy amivel kísérletezünk, az egy létező műfaj. Árpád szeretett volna a hagyományos színházi térnél inspirálóbb közeget találni a készülő kamara-előadásához, és így ugrott be neki az iskola. A cél az volt, hogy komolyan vegyük az ottani adottságokat, azaz úgy használjuk az osztálytermet, ahogy van, illetve legyen egy nagyon demokratikus, lapos struktúra, amelyben a néző és a játszó egy közegben, közel egy minőségben tud jelen lenni. Emellett az egészet követte egy beszélgetés, aminek az előkészítésén legalább annyit dolgoztunk, mint az előadáson. Nagyon nagy siker volt, érezhetően találtunk egy, ha csúnyán akarom mondani, piaci rést: nagyon lelkesen fogadták az iskolák ezt a kísérletet, mert akkoriban kevés színház járt feléjük, a Hamlet pedig különösen hálás darabválasztásnak bizonyult, mert a felnőtté válás nehézségének a középpontba állításával könnyen megszólíthatóak voltak a középiskolások. A velük való találkozás pedig újabb és újabb ötleteket inspirált, nem csak beszélgetést tartottunk az előadás után, hanem interaktív honlapot fejlesztettünk, feladatokat adtunk, pályázatot hirdettünk a diákok között, amiket értékeltünk és díjaztunk is.

Mire összpontosuljon a jelentkezők figyelme a pályázat megírásakor?

Talán a darabválasztás és a megvalósítás minősége a legfontosabb most, annak alapos átgondolása, hogy mi lenne az a téma vagy anyag, amit leginkább relevánsnak és érvényesnek tartanak ma egy iskolai közegben megszólaltatni. Ezután jön annak a kérdése, hogy az produkcióhoz milyen szervesen kapcsolódó beszélgetés, játék, vagy más ötlet illeszthető. Azt gondoljuk, egy jól megválasztott vagy megírt darabnak egy olyan színészi-alkotói jelenléttel, ami nem elidegenít, hanem bevonz és megszólít, egy ügyesen kialakított térben, ami csak a fantáziával és nem külsődleges eszközzel akarja átlényegíteni az iskolai keretet, óriási ereje tud lenni és önmagában is jelentős nevelési erőt hordozhat.

A szakmai zsűri tagjaként milyen szempontok mentén fogod elbírálni a pályázatokat?

Egyrészt, hogy az adott téma és a célkorosztály mennyire rezonál egymásra, másrészt hogy a választást milyen tapasztalatokkal tudja indokolni a pályázó. A tapasztalt versenyzőknél a referenciák mellett érdekes, hogy miben akar ezúttal továbblépni, az „újoncok” esetében pedig fontos, hogy meggyőzően le legyen írva, miért szeretné éppen most kipróbálni magát ezen a területen. Egy iskolában sokkal élesebb helyzetek tudnak születni, mint a színpadon, sokszor komoly ellenállással is meg kell küzdeniük az alkotóknak, éppen ezért nem árt, ha a csapat tagjai erősek az improvizációban és fölényes birtokában vannak a saját maguk által hozott anyagnak, hogy menetközben is akár hozzá tudjanak nyúlni a darabhoz: szempont tehát az is, hogy mennyire zárt vagy épp nyitott a koncepció. Nem utolsó sorban, pedig az is érdekelni fog, hogy milyen színházpedagógiai ötletekkel jelentkeznek a pályázók, hogy azok mennyire rutinszerűek, vagy jelentenek újdonságot.

Antal Klaudia

A Tantermi Pályázat felhívása itt érhető el.