A kulcsszó: összefogás / interjú Kulcsár Vikivel

Európa-szerte egyedülálló kezdeményezést hozott létre a független színházi társulatokat befogadó Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházzal Kulcsár Viktória, a FÜGE elnöke, aki egy patinás, budai iskolaépületben fogja össze a független szcéna apraja-nagyját. A siker ellenére azonban a lassan hároméves Jurányi napi szinten a fennmaradásért küzd: a pályázati pénzek megnyírbálása komoly kihívások elé állítja Kulcsár Viktória csapatát, akivel többek közt a folyamatos újratervezésről is beszélgettünk.

A Jurányi története tulajdonképpen a Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület (FÜGE) létrehozásához nyúlik vissza. Mesélnél róla röviden?

A kiindulópont valóban a FÜGE volt! A 2009-es előadó-művészeti törvény ugyanis lefektette, hogy a kőszínházakat és a függetleneket is hasonló adminisztratív kötelezettségek terhelik. Ez nagyon megnehezítette azoknak a kicsiknek a dolgát, akik sem humánerőforrásban, sem gazdasági kapacitásukat illetően nem voltak felkészülve a törvényben lefektetett bürokratikus feladatokra. Arról nem is beszélve, hogy a független társulatok vezetői a legtöbb esetben művészek, akik nem értenek a számokhoz és nem is akarnak adminisztrációval foglalkozni. Hiányzott tehát a produkciós menedzsment.

Azért hoztuk létre a FÜGE-t, mert beláttuk, hogy szükség van egy olyan szervezetre, amely az érdekképviselet mellett a tettekről beszél: arról, hogyan intézzük szervezett keretek között például az egyesületi tagok sajtóját, menedzselését, vagy hogyan kezeljük adminisztratív ügyeiket. A kulcsszó pedig az összefogás volt.

Idővel egyre több társulat csatlakozott a szervezethez, és így merült fel az is, hogy szükség lenne egy helyre, ahol ezt a munkát összefogjátok és ahová ezeket az alkotókat, társulatokat befogadjátok. Ezen kívül mi előzte még meg a Jurányi létrehozását?

Idővel világossá vált, hogy azt az informális infrastruktúrát, amit a FÜGE-vel létrehoztunk, tető alá kell rendeznünk, ki kell alakítanunk fizikai értelemben is egy háttérintézményt hozzá. A helyet pedig azokkal a csapatokkal szerettük volna feltölteni, akik addig a FÜGE-hez csatlakoztak. Az ötletmegszületését követően hamar a tettek mezejére léptünk: elindult az épületkeresés. Mindenképp szerettünk volna egy használaton kívüli iskolaépületet találni, amelyben elférnek a próbatermek, az irodák, a raktár és persze a színházterem is, ami ebben az esetben a tornateremből is alakult

Bátor vállalás volt, hogy éppen egy olyan budai miliőre esett a választásotok, ahol kezdetben nem is volt semmilyen kulturális intézmény.

Valóban izgalmas volt, de én szerettem volna, ha a pesti kínálatot kicsit ellensúlyozni tudjuk vele. Azt is tudtam ugyanakkor, hogy ha a hely nem közelíthető meg könnyen akkor ez a vállalás nem lesz olyan sikeres. Így esett a választás a Széll Kálmán tér környékére, ahol már nem tudtunk sok lehetőség közül válogatni – ez volt ugyanis az egyetlen iskolaépület, amely megfelelt az elképzeléseinknek. Azt azonban meg kell jegyezni: ahhoz képest, hogy eredetileg 1500 négyzetméter alapterületű helyet kerestünk, nem gondoltam volna, hogy végül 6700 négyzetméteren lelünk otthonra. Ezzel viszont azt is át kellett gondolnom, hogy a FÜGE és a hozzá kapcsolódó társulatokon túl, mi az, amit be lehet még hozni a házba. Így csatlakoztak hozzánk alkotóművészek és egyéb civil szervezetek is. Olyan jól sikerült feltölteni a teret, hogy azóta várólistánk is van!

Számítottál rá, hogy egy ilyen nagy volumenű dolog jön létre a Jurányival?

Nagyon megfontolt ember vagyok, hosszas gondolkodás előzte meg a Jurányi megnyitását is. Tudtam, hogy van egy ilyen helyre kereslet, így bennem nem okozott akkora meglepetést, hogy nagyot robbantunk vele. Arra viszont én sem számítottam, hogy azok után, hogy megtelt a hely még ennyien jelentkeznek, hogy jurányisok szeretnének lenni.

Szóval egy pillanatig sem féltél attól, hogy belevágj?

Kezdetben persze rizikós volt, hogy egy ekkora iskolaépületbe költözünk, ráadásul olyanba, amely több éve nem volt se fűtve, se lakva. De a dolog súlyát akkor éreztem először, amikor az önkormányzatban aláírtam a szerződést 5+5 évre úgy, hogy tudtam, a havi kiadás nem lesz kevés. Akkor ott egy pillanatra elgondolkodtam, hogy én ezt tényleg alá akarom írni? (nevet) Most meg persze minden olyan természetes, mintha a Jurányi mindig is itt lett volna.

Sajnos ezt a természetes létezést nehéz lehet annak fényében fenntartani, hogy az állami támogatások folyamatosan csökkennek a függetleneknél: ti fele akkora összeget kaptatok tavaly, mint amennyire szükségetek lett volna.

Nyilván ez egy olyan terület, ahol tudja az ember, hogy nem profitot fog termelni, hanem a fennmaradásért kell megküzdenie. Nekem az a célom, hogy hétfőről keddre meg tudjam tartani azt a színvonalat, amit az elején elterveztem.

Hogyan próbáljátok kezelni a helyzetet, pótolni a lyukakat?

Tisztában kell lenni azzal, mi az, amit már nem engedhetünk meg magunknak. Megfontoltan és átgondoltan tervezzük a mindennapokat és a produkciók befogadását. A cél az, hogy egy olyan üzemeltetési tervet alakítsunk ki, ami megáll a lábán – így kevésbé leszünk kiszolgáltatott helyzetben. De annak ellenére is, hogy jóval kevesebb pénzt kaptunk, mint amennyit igényeltünk, az emberben továbbra is ott bujkál, hogy a közönség miatt be kell vállalni dolgokat erőn felül is. Nyilván az esetek többségében azért törekszünk rá, hogy a komoly túlvállalások elkerülése végett meghúzzuk a határt.

Voltak emiatt fájó lemondások?

Nem tudnék egyet sem kiemelni, de nap mint nap vannak olyan dolgok, melyekbe azért nem vágunk bele, mert akár további munkatársakra vagy forrásokra lenne szükség hozzá.

De olyan dolgok is vannak, amelyekbe annak ellenére vágtatok bele, hogy az elején elvetettétek annak lehetőségét: a kezdetekkor nem szeretetted volna például, ha a Jurányiból játszóhely válik.

Sokszor az orrom alá dörgölik, hogy az elején milyen tervekkel vágtam neki a Jurányinak és ehhez képest hogyan alakultak a dolgok. Viszont muszáj valamennyire rugalmasnak lenni, mert szerintem ha valaki igazán nagy dolgot csinál – mármint méretben nagyot – akkor pontosan tudja, hogy rengeteg szempontot, így a közönség és a társulatok igényét is figyelembe kell venni.

Ezek szerit a Jurányi mai szerepe is tovább alakulhat?

Vállalom, hogy mi mindig kicsit újra rajzoljuk magunkat – ez pedig nem következetlenséget, hanem a formák optimális megtalálását jelenti. Mert, amikor még a hangzatos célkitűzéseket megfogalmaztam, mialatt hordtuk az építkezési törmeléket, akkor is más volt az igény, és addigra is más lett, mire megnyitottunk. Nyáron azonban újra gondoljuk, milyen irányba szeretnénk a továbbiakban tartani. Én nyilván oda szeretnék visszakanyarodni, ahonnan az elképzelés elindult a kezdetekkor: szeretném, ha játszóhely helyett egy olyan kortárs művházat hoznánk létre, mint az annak idején működő ÁMK-k, ahol akár a családi napközinek is jut hely a színházi előadások mellett. Az idei év nagy fogadalma, hogy hagyjak magamnak időt erről gondolkodni. Azonban itt rögtön visszaköszön, amiről korábban beszéltünk, hogy a pénzügyek miatt nem is tudok igazán hosszú távon tervezni.

Mi lehetne a biztos jövő feltétele?

Nagy előrelépés lenne, ha az előadő-művészeti szerevezetek minősítése során kiemelt kategóriába tudnánk ezt a projektet vagy intézményi formát emelni, amire “fent” és szakmán belül is hajlandóságot mutatnak az illetékesek. Ez azt jelentené ugyanis, hogy nem lennénk kiszolgáltatva tízhavonta a pályázati pénzeknek, hanem két-három évre előbbre is tervezhetnénk. Addig ugyanis, amíg a jövő csupán tíz hónapot jelent, nagyon nehéz bármilyen távlati tervről beszélni.

Ami a személyes karrier utadat illeti: annak idején éppen a bizonytalan jövőt szeretted volna elkerülni azzal, hogy a színháztörténeti diplomád mellé masszőr végzettséget is szereztél?

Nem éreztem biztosnak, hogy el tudok majd helyezkedni a kulturális szférán belül, ezért tudtam, más módon kell biztosítanom magamnak a megélhetésemet. Nekem a színház eleinte hobbi volt, méghozzá olyan, amire az ember költ. Aztán eltelt egy-két év, amikor már önkéntes lehettem, szóval legalább már pénzbe nem került. Utána pedig ebből jött az, hogy a színház lett a munkám – és ma már az életem is.

                                                                                                                                                     Fotó: Schiller Kata

                                                                                                                                                     Készítette: Filákovity Radojka / Humen Magazin